1912. április 14-én, vasárnap este a New York-i Wanamaker áruházban egy fiatalember, David Sharnof tartott telefonügyeletet az igazgatósági emeletet. Hogy az időt múlassa, amikor épp nem telefonált senki, Sharnof a maga barkácsolta kis rádióvevőn keresett valami érdekeset. Először csak két rádióamatőr szokványos társalgását hallgatta, aztán a zörejek köz hirtelen elkapta ehy morzeüzenet végét: "...CQD MGY..." Sharnof is jól tudta, mit jelent a közismert CQD: ezt akkor adják le, ha szerencsétlenség történik a tengeren: "Come Quicky, Danger." (Gyertek gyorsan, veszélyben vagyunk!) De melyik hajót jelenti az MGY? Egy ideig csend volt a hullámhosszon, azután a fiatalember még mindig morzéban, érthetőbb üzenetet fogott: "Sürgősen segítsetek! Helyzet északi 41°46'. Jéghegynek ütköztünk!"

David Sharnof néhány percnyi várakozás után azt is megtudta, melyik a szerencsétlenül járt hajó, mikor a Carpathia, a Cunard társaság angol utasszállító hajója válaszolt: "Titanic! Azonnal megyünk!"

Csengett a telefon. David feledve munkaköri kötelességét, hagyta csengeni, és a másik vonalon felhívta barátját, aki gyakornok volt az egyik New York-i napilap hírrovatánál. Barátja először azt hitte, ugratják. Az egész sajtó azt állította, hogy a Titanic, amelyet New Yorkba vártak neves utasaival. Tökéletesen biztonságos. Nem, az kizárt dolog, hogy éppen a Titanic legyen veszélyben! David azonban addig erősködött, míg végül meggyőzte barátját.

Kezdő újságírónak az ilyen hír mennyei manna! A fiatal riporter elhatározta, hogy felébreszti főnökét. David közben fokozott figyelemmel hallgatta tovább rádióját. Ugyanekkor New York városától 1450 km-re, a Titanic fedélzetén Phillips rádiós tovább kérte a segítséget: "A Titanic mindenkinek..." Fél egy volt. Smith kapitány parancsot adott tisztjeinek: - Előkészíteni a mentőcsónakokat, összegyűjteni az utasokat a fedélzeten! Ki-ki természete szerint reagált. Éjfél előtt húsz perccel sok utas megérezte a nagy rázkódást, de csak vállat vontak. Mivel nem voltak tengeri tapasztalataik, nem nyugtalankodtak. Mind úgy tudták, hogy a tizenhat vízhatlan oldalkamra, ez a valóságos technikai csoda megvédi a hajót minden katasztrófától. Hiszen előzőleg kipróbálták: de akkor is fennmaradt a vízen, amikor négy kamrát teljesen elárasztottak!

J. B. Ismay, a White Star hajótársaság elnöke azonban nagyon is jól tudta, hogy a hajó valaminek nekiütközött. Sietve háziköntöst rántott, és elindult, hogy megkeresse a kapitányt. Az utasok bágyadtan táncolgattak a már kissé álmos zenekar muzsikájára, vagy az utolsó poharat ürítették valamelyik bárban, aludtak vagy a kabinjukban olvastak. Felszólították őket, hogy vegyék fel mentőmellényeiket, és menjenek a fedélzetre. Először mindenki azt hitte, mentési gyakorlatról van szó.

A gyilkos jéghegy kísérteties tömege éppoly hirtelen tűnt el a sötétben, mint ahogy előbukkant. Még senki sem tudta, hogy több mint száz méteres, tátongó léket ütött a Titanic oldalán. A tizenhat védőkamra közül ötöt elöntött a víz, éppen annyit, amennyi a katasztrófához kellett. A gépek leálltak. Elsőnek, egy elárasztott rekesz közelében, a hatos, majd az ötös kazánház falai engedtek. Samuel Hemming lámpakezelő az első vízhatlan rekesz felől különös fütyülést hallott. Odasietett: a láncraktárba csak úgy zuhogott befelé a víz. Az egyes raktár közelében, a második kamrában, ahol a fűtők laktak, vezetőjük, Charles Hendrickson csobogást hallott: a diadalmas tenger elfoglalta a hajófeneket, és a víz betört a folyosókra.

Odafönt Ismay elnök a kapitánnyal tárgyalt. Moody a hatodik tiszt két listával a kezében ismeretette a megdöbbentő adatokat: a csónakokban 1178 hely van, a fedélzeten pedig 2207 ember! A sétafedélzet fölött már ott lógtak a csónakok, kétszersültes dobozokkal, víztartályokkal, lámpákkal megrakottan, leeresztésre készen.

Háromnegyed egy van. Egy csónakot végre vízrebocsátanak. Ugyanekkor New Yorkban david Sharnof lázasan üvölti mit halla a fejhallgatóban. Mellett újságíró barátja telefonon állandó kapcsolatban áll a főszerkesztővel, aki veszi a híreket: a Frankfurt, a német Lloyd társaság egyik gőzöse, a Carpathiához hasonlóan a szerencsétlenség színhelyére tart. Tudják, hogy még jó kilencven kilométerük van hátra, de vajon pontosan hol is van a katasztrófa színhely? A Titanic segítségére indult az amerikai Virginian, a kanadai Mount Temple, az orosz Burna is. Arról senki sem értesül New Yorkban, sem a Titanicon, hogy tőlük 32 kilométerre vesztegel a Leyland társaság gőzöse, a California, de mit sem tudnak a katasztrófáról, mert nem tartanak rádióügyeletet. A kötelező rádióügyeletet éppen a Titanic tragédiája miatt vezették be 1913-ban.

A Carpathia teljes gőzzel száguld. Harold Thomas Cottam rádiós nem tud beszélni a Titanickal, bár még hallja a gyengülő CQD-t. Arthur Rostron, a Carpathia kapitánya nem hiszi, hogy hajótörésről lenne szó, mivel ehhez éppen a Titanic esetében a balszerencsés körülmények valóságos összesküvésére lenne szükség. Mindenesetre előkészítette már a fényszórókat a tenger megvilágításához, és megparancsolta, hogy az esetleges hajótörötteknek készítsék elő a mentőcsónakokat és a kötéhágcsókat. A Titanicon folytatódik a kiürítés. Estélyi ruhás, hálóinges, szőrmebundás asszonyok ölelik magukhoz gyermekeiket, kapaszkodnak ékszeres dobozukba, cipelik magukkal a találomra fölkapott holmikat, iránytűt, kalapdobozt, élelmet. Most már sorra bocsátják le a mentőcsónakokat. A hatos már a vízen van, amikor a parancsnok rádöbben, hogy csónakjába csak huszonnyolc asszony szállt be a hetvenöt férőhelyre.

A harmadosztály utasai, akik belefáradtak az álldogálásba, a hajó gyomrán át akarták elérni a csónakokat. Eszeveszetten rohangáltak a folyosókon, a lépcsőkön. Mivel azonban nem tudtak eligazodni a számukra tiltott emeleteken, a küszöbön álló veszedelemtől halálra rémülve legtöbben lemondtak az útvesztő felderítéséről, és visszatértek saját ebédlőjükbe, ahol a szegények rettenetes beletörődésével, hivő és hitetlen kivándorlók egyenként istennek ajánlották lelküket.

Ismay, a White Star hálókabátos elnöke minduntalan beleszól a mentési munkálatokba, úgyhogy Smith kapitány csaknem elvesztette addig megőrzött önuralmát. A tiszteknek csak annyi idejük volt, hogy a hadonászó, ostoba parancsokat osztogató Ismayt behajítsák egy lefelé ereszkedő csónakba. Most már a férfiakon volt a sor, mivel a harmadosztályú nőutasok közül a legfélénkebbek vagy a legelkínzottabbak olyan halkan sírdogáltak az elkülönítőben, hogy megfeledkeztek róluk. A Titanic egyre jobban megdőlt. Az első mentőcsónakok félig sem voltak tele, a férfiak csónakjai azonban túl voltak zsúfolva. Szitkozódva, lökdösve, öklözve verekedtek a helyekért. Egy árnyalak belezuhant a tengerbe. Többen követték, akiket ügyetlenségből vagy szándékosan löktek meg. A hullámok moraját szinte illetlenül festették alá egy víg ragtime hangjai. A zenekar tagjai, ruhájuk főlé húzott mentőmellényben, az első emeleti szalonban kezdték játszani műsoruk legvidámabb számait.

Éjfél után két órakor az utolsó használható csónakot is leeresztették a vízre. A többivel már nem lehetett mit kezdeni, annyira megdőlt a hajó. A Carpathia tovább száguldott a sötétben. A Titanic utolsó üzeneteiből következtetve még jó másfél órányi út állt előtte.

David Sharnof egy ideje hiába leste a szerencsétlenül járt hajó újabb üzenetét. Az újfundlandi Race-fok és két tengeren tartózkodó hajó rövid ideig tartó rádiókapcsolatából megtudja, hogy már senki sem hallja a Titanicot. A hajó egyre jobban megdőlt. A francia étterem asztalait díszítő tarka selyemkendős lámpák összezúzva hevertek a padlón, a kristálycsillárok azonban hegyes szögben lógva a mennyezetről, még mindig megvilágították a rózsaszín padlószőnyeget és a vörhenyes faburkolatot. Azután eltompult a világítás is.

A parancsnok bement a rádiós szobába. Ott találta Phillipset és munkatársait: - Itt már nem tehetnek semmit. Menjenek maguk is! - mondta nekik. Phillips még megpróbált leadni egy utolsó CQD-t, de az adás olyan gyenge volt, hogy már nemigen hallhatta senki. Társaival együtt elhagyta a kabint. Hajnali két óra múlt 11 perccel.

Fiatal tengerészek közönyösen szívták a cigarettájukat; az utasok térden állva imádkoztak. Egy falhoz támasztott díványon öreg házaspár idézte föl közös életét; Isidor Straus, a legnagyobb New York-i áruház tulajdonosa és felesége, aki elrejtőzött a csónakba szállás elől.

A zenekar a zsoltárt már nem tudta befejezni. Az egyre jobban előredőlő hajóból kizúdult minden, ami benne volt. Egymás után törve át a válaszfalakat, utat vágott magának az öt zongora; tucatjával hullottak a tengerbe a cserepes pálmák; ládák hullottak szét az akadályoknak ütközve, és teniszütőket, golfütőket záporoztak. Felhasadt dobozokból zuhogott a dió, a tojás és a sörösüvegek.

Egyre meredekebben dőlt a hajó. Nagy hullámok csaptak át a hídon, minden alkalommal lekaszálva áldozataikat. Már nem lehetett lábon maradni. Negyed három után két perccel teljesen kialudtak a fények. A Titanic eleje csaknem függőlegesen emelkedett ki a vízből. Egy leszakadó kémény a tengerben vergődők közé zuhant; a helyükből elmozdult gépek szétlapították a fűtőket. Néhány ember a kötélzetbe kapaszkodva még fennmaradt a fedélzeten. A hajó hirtelen megremegett, mintha utolsó erőfeszítéssel igyekezne fölemelkedni, aztán lassa, méltóságteljesen elsüllyedt a tengerben. Öt perccel múlt negyed három.

Sosem tudjuk meg, hányan voltak még életben a fedélzeten maradt 1500 ember közül, mikor elsimult az óriási örvény. Jéghideg volt a víz. Egy túlélő, Lightoller tiszt mondta: - Mintha ezer késpenge hasogatott volna. Aki tudtak úszni, mégis megpróbálták elérni a csónakokat. Néhányukon segítettek, de többen voltak, akiket leütöttek vagy eltaszítottak az evezővel. Tragikus, több nyelvű kórus üvöltött segítségért. - Olyan volt, mint az éljenzés egy jó futballmeccs végén - mondta később George Kemish fűtő.

A tizennégyes csónak parancsnoka, Lowe tiszt négy másik csónak, a tízes, tizenkettes, négyes és a D jelzésű között haladt. Mivel egyik sem volt tele, saját utasait átültette a másik négy csónakba, és önkénteseket kért a segítségért kiáltozók felkutatására. Egy óráig tartott, mire mindezt megszervezte, és végül csupán négy haldoklót tudott kihalászni, köztük Phillips rádióst, aki hamarosan meg is halt. Az egyes, ötös és kettes csónakban is volt üres hely, de az itt ülő nőkön kitört a hisztéria; belekapaszkodtak az evezőkbe, és megakadályozták a tengerészeket, hogy odaevezzenek a tőlük néhány száz méterre fuldokló emberekhez. A tizennyolc csónak összesen tizenhárom vízbe esett hajótöröttet mentett ki.

Hajnali fél négy felé nem lehetett többé segélykiáltást hallani. Időnként felcsendült a csónakokból egy zsoltár, vagy részegen ordítozott valaki, aki túl hevesen bátorította magát whiskyvel. A csónakparancsnokok a sötétben szólongatták egymást. És hirtelen füst látszott az égen. Minden szem rászegeződött. A Carpathia végre elérte az 46°46', nyugat 50°14' pontot. Rostron parancsnok hiába fürkészte az éjszakát, nem látta a Titanic körvonalait. Phillips rádiós nyilván tévedett a helymeghatározásban.

Rostron a biztonság kedvéért mégis fellőtt egy rakétát. Nagy meglepetésére számos válasz érkezett: apró, hamar kialvó lángok, amelyek lidércfényként táncoltak a tenger fölött. Meggyújtották a reflektorokat. A mozgó fényoszlopokban úszó ládákat, mindenféle roncsokat láttak, azután csónakokat, ahol az emberek hamar ellobbanó tüzeket gyújtottak száraz újságjaikból, kalapjaikból... Borzalmas katasztrófa történhetett, ha a Titanic nincs sehol!

A Carpathia megállt. Csónakok siettek a hajótöröttek elé. Az utolsó túlélő csak fél kilenckor lépett a megmentő hajó fedélzetére. Rostron, mielőtt elhagyta a helyszínt, odahajózott, ahol a Titanic elsüllyedt. Az 1502 halottnak nem maradt semmi nyoma - a brit hajózás büszkesége magával rántotta őket a mélybe.